Kínai kalandok – Peking

Budapestről a Hainan Air járatával viszonylag fájdalommentesen el lehet jutni Pekingbe (azaz nem kell átszállni, és a 8:50 perces út lehetőséget ad, hogy már itt kezdjük a Kínához való alkalmazkodást. (ezt egyébként nem lehet elég hamar kezdeni :-))

Peking hatalmas. Hatalmasak a házak, az utcák, a távolságok, a tömeg, a forgalom. Hatalmas a szmog és a hőség is ezt azonnal megtapasztaljuk, mivel Gergő ötlete alapján nem taxival, hanem a reptéri gyorsvasúttal és metróval közelítjük meg a szállodát. A kínaiak képtelenek felfogni, hogy sokkal hamarabb fel tudnának szállni a metróra (de ez vonatkozik bármilyen ajtóra: busz, lift, reptéri detektoros kapu), ha előbb megvárnák, hogy aki le akar szállni az kijöjjön. Nem, inkább nyomulnak be ezren egyszerre, taposnak, tolakodnak, elsodornak, így leszállásnál kénytelen voltam a 40 kilós bőrönddel rendszabályozni:-)

Nincsenek közlekedési szabályok, az erősebb győz, ha gyalogos vagy jobb, ha vigyázol magadra, mert senki nem vigyáz rád. SOHA SENKI nem áll meg, a bkv-s busz is képes elütni a zebrán is akár, ha nem állsz meg (maximum dudál egy háromperceset, de lassítani nem fog). Nincs (legalábbis a gyakorlatban) jobb kéz szabály, és a záróvonalak se sokat jelentenek. Egyetlen szabály érvényesül, aki egy kicsit is előbb van, az megy. A tolakodás elve persze itt is érvényesül, aki nem erőszakos és agresszív, az soha nem ér célba.

Júliusban Pekingben iszonyatos a hőség, és a szmogtól nem látszik a nap. Az ég fehéren izzik, és a rengeteg betonfelület visszasugározza azt, alaposan növelve a hőérzetet. A Tienanmen tér egyik végéből a másikba víz nélkül eljutni elég nagy kihívás, ráadásul különösebben érdekes látnivaló sem tereli el a figyelmünket a szomjazásról.

A Tiltott város térről nyíló bejáratánál Mao képe alatt hatalmas tömeg próbál tolongva bejutni. A térre néző Mennyei Béke kapubástyára külön jegyet kell váltani, egy 300 méteres kígyózó sor végigállása után. Elég hamar megtapasztaltuk azt is, hogy Kínában a sorban állás fogalma ismeretlen, minden irányból tolakszanak, szemrebbenés nélkül állnak be elénk férfiak, nők, öregek, gyerekek bárhol, kihasználva az elképedést, amit ezzel kiváltanak, mintha ott sem lennénk. (néhány reptéren katonák állnak sorfalat a check-in pultnál biztosítva a SORBAN állást).

Szerzünk jegyet a kapubástyára, elénk tárul a világ legnagyobb terének (440 000 m2) szmoggal borított látképe, melyben gyönyörködünk kicsit, aztán sietünk le, mert felfelé jövet rémülten láttuk a biztonsági okokból ruhatárba kötelezően beadott táskák kiváltásánál kanyargó újabb sort.

A császári palotába való bejutáshoz már csak a tényleges jegy megvétele van hátra, kb. háromezred magunkkal dunsztolódunk a 40 fokos párában. A Tiltott város csodálatos. Hatalmas udvarok, kőcsipkés korlátok, és 9999,5 helyiség található benne. Azért ennyi, mert a mennyben állítólag 10 000, és ezt még a császárnak sem volt illendő meghaladni.

Az épületek tetején kerámiából készült állatfigurák ülnek. Ha 9 állatfigura látható az épület sarkainál a felfelé ívelt tetőn, akkor az biztos, hogy ott lakott vagy dolgozott a kínai császár. Amennyivel kevesebb az állatfigurák száma, annál alacsonyabb rangú emberé volt a ház.

A császárság idején törvény tiltotta, hogy a császári palotánál magasabb házat építsenek a Tiltott Város környékén. Ezért hosszú időn át csak alacsony házak épültek a császári palota szomszédságában.

Ha Pekingbe megyünk, nem árt, ha tudjuk, hogy a kínaiak 99%-a semmilyen szinten nem beszél idegen nyelvet, és az olyan általunk nemzetközinek hitt szavak, mint a taxi, hotel vagy oké sem mindig érthetőek számukra. 2007 óta, mikor legutóbb itt jártunk, még a yes/no vagy bye-bye szavak is csak értetlen nézést váltottak ki, azóta javult a helyzet valamennyire, mert az Olimpiára állítólag minden pekinginek 100 angolszót kellett megtanulni, és ezek még éltek valamennyire a passzív szókincsben. Különös félreértésekre adhat okot, hogy a számokat is máshogy mutatják, mint mi, amit mi kettőnek mutatunk, az náluk nyolcat jelent, ennek kapcsán bonyolódunk néhányszor meddő magyarázkodásba.

Ne lepődjünk meg azon se, ha a taxisok nem állnak meg, hiába kapálózunk, ha pedig megállnak, akkor fogalmuk sincs arról, hogy merre van az utca, ahová mennénk. Mint mondtam Peking hatalmas, a taxisok pedig gyakran nem tősgyökeres pekingiek, hanem jó kereset reményében az ország másik feléből érkeznek a fővárosba. Érdemes egy jó térképet (kínai feliratokkal) beszerezni, és ezen mutatni a célállomást, melyet a biztonság kedvéért még kínaiul is leírattunk a szállodánk recepcióján. (Még ilyen óvintézkedésekkel együtt is volt olyan sofőr, aki nem ismerte fel a Tienanmen teret, de ő vagy aznap érkezett vidékről, vagy nem tudott olvasni).

A hatalmas építkezéseknek, korszerűsítéseknek köszönhetően Peking látképe az utóbbi évtizedben alaposan megváltozott. Ma már kifejezett látványosságnak számítanak azok a hagyományos, földszintes pekingi házak melyeket szűk sikátorok, hutongok választanak el egymástól. Ezek nagy része a modernizáció, és az olimpiát megelőző őrült építkezés áldozatává vált. A város egyes részein azonban még láthatók, és sétára sokkal alkalmasabbak és hangulatosabbak, mint a belváros felhőkarcolókkal zsúfolt steril sugárútjai.

Még egy fontos dolgot jegyezzünk meg. Pekingben semmi nincs sétatávolságra. Semennyire nem működik az, hogy „jóóó, szálljunk le itt a metróról, aztán odasétálunk”. Ez kifejezetten turisztikai öngyilkosság, ugyanis minden, de minden akkora távolságra van egymástól, akár két metrómegálló is, hogy már nem kellemes a séta. Pontosan nézzük ki, hova akarunk menni, és taxizzunk (a taxi nagyon olcsó, 2 jüan/km), a metróval csak akkor menjünk, hogy ha a térképen meggyőződtünk róla, hogy a kívánt célponthoz elég közel tesz le.