Kínai kalandok – Jiuzhaigou

5 nap Peking és 4 nap Chengdu (azaz 9 nap folyamatos 30 fok feletti hőmérséklet) után késő éjjel érkeztünk meg Jiuzhaigou-ba. Mikor a gépen bemondták, hogy a külső hőmérséklet 11 fok, nem akartuk elhinni. Ahogy a reptérről kiléptünk koromsötét, zuhogó eső és légzési nehézségek fogadtak, mivel a hely 3500 m magasan van a tengerszint felett, és érezhetően ritkább a levegő. Másfél óra kanyargós út vezet a reptértől a hotelig, a folyamatosan ömlő eső, és a tejszerű köd miatt a taxi lépésben haladt a szerpentinen, átfagyva és átázva érkeztünk meg a szállodába, ami viszont minden képzeletünket felülmúlta. Egy üvegkupola alatt helyezkedik el az egész, a lobby mennyezetén keresztül látszanak a minket körülvevő 4000 m magas hegyek. Gyönyörű volt.

Jiuzhaigou egy kicsi falu, egy főutca, tibeti stílusú házak, millió imazászló-és malom, néhány étterem, néhány bolt, hátizsákos szállások, és egy patak. Felderítő utunk során egy helyi étteremben ebédeltünk. Nekik nemhogy angol nyelvű, de képes étlapjuk sem volt, a kislány nagy lelkesen kihozott egy tök kínai lapot, amin még számok se voltak, hogy esetleg az árak alapján eldönthessük, hogy melyik lehet a főétel vagy az ital. Mosolygásunkat látva a tulajdonos rögtön meginvitált a konyhába, hogy ott rámutatás segítségével jussunk dűlőre az ebédet illetően.

A jakszalonnát és a kakastaréjt is illendően visszautasítottam, és a látottak alapján inkább vegetáriánus menüsorra szavaztam. (Pácolt pirított csípős mogyoró, tojás sült paradicsommal, sült erdei gombák, szecsuáni padlizsán, és a kedvencünk a hajszálvékonyra gyalult szezámolajos krumpli).

Nem volt kifejezett kosz egyébként, de még hátra volt az utazásból 10 nap, így nem kockáztattam a gyomorfertőzést. A tulaj egy borzasztó csalódott volt, többször odajött az asztalhoz és egy jak fényképét és a hüvelykujját felfelé tartva mutogatva mutatta, hogy nem tudjuk mit hagyunk ki.

Jiuzhaigou fő látványossága a nemzeti park, melyet az UNESCO a világörökség részének nyilvánított.

A legenda szerint egy féltékeny ördög mesterkedésének következtében Wunosemo istennő leejtette varázstükrét, melyet szerelmétől, a hadak istenétől kapott. A tükör a földön darabokra tört és 118 türkizkéken ragyogó tóvá változott.

A tavak hosszanti irányban helyezkednek el egy völgyben a 3-4000 m magas helyek között. A belépőjeggyel kapunk egy buszjegyet is, melyet a park területén korlátlanul fel lehet használni a 10 percenként közlekedő buszokra, mert azért 1-2 látnivaló jókora távolságban van egymástól. A kínaiak módszerét elég hamar kifigyeltük, busszal mennek egyik kiépített fotós helyről a másikra, nulla séta (sokan voltak tűsarkúban), nulla gyönyörködés a tájban, kizárólag a kamera keresőjében vetnek egy pillantást a tóra, aztán a tó nevét hirdető tábla mellett egy fotó, és vissza a buszra. Mi viszont a tavak másik, a busz útvonalától távolabb eső oldalán sétáltunk végig, a fentiek miatt szinte teljesen egyedül, így volt lehetőségünk kínai ordibálástól, lökdösődéstől és harákolástól mentesen élvezni a látványt. Ilyen szépet még soha nem láttunk.

Olyan volt minden, mintha Tündérországban járnánk. A tavak nevei gyakran kifejezik a látványt nem véletlenül hívták Tükör tónak a legsimább felszínűt, és 5 színű tónak a legtarkábbat. Ezeken kívül van még Panda és Rinocérosz tó, Igazgyöngy vízesés és ezer változatos nevű, színű és formájú lélegzetelállító képződmény. Van rengeteg vízesés is, sőt nagy területen a víz a fák között rohan lefelé, mintha a vízesésre egy erdő nőtt volna.

A park területén 9 tibeti falu található, lakóinak többsége a turisztikai cirkuszból igyekszik hasznot húzni, szuveníreket árulnak, plusz a azokat turistákat öltöztetik be saját népviseletük silány utánzatába, akik borzasztó viccesnek és eredetinek érzik magukat a színes kaftánokban fényképezkedve, és ennek általában ordítozva hangot is adnak.

Kínai kalandok – Szecsuán, Chengdu, Leshan

Chengdut szokták a legélhetőbb kínai városnak is nevezni, ebben nagy szerepe van a rengeteg gyönyörűen gondozott parknak. A parkokat a kínaiak aktívan használják, délutánonként, mikor kicsit enyhül a hőség emberek százait láthatunk a fák alá kipakolt bambuszasztaloknál mahjongozni, kártyázni. (ezeknél a vendéglátóhelyeknél viszonylag egyszerű a felszolgálók dolga, ugyanis a legtöbbször csak forró vizet adnak, mindenki hozza magával privát termoszban a teafüvet, amit ott leforráznak, és játék közben ezzel frissítik magukat.) A parkok tele vannak tavirózsákkal borított kicsi tavakkal, kőhidakkal, egzotikus fákkal, bambuszligetekkel, kanyargó ösvényekkel, mi is kiültünk két nyugágyba egy fa alá aztán egész délután olvastunk, meg csak néztük a társasozó öreg bácsikat.

Természetesen voltunk Leshan-ban is az Óriás Buddhánál. A világ legnagyobb ülő Buddhájaként számon tartott szobrot 713-ban kezdte kivésőzni egy folyóparti szikla oldalából egy szerzetes, bizonyos Haitong, hogy megvédje a falut a sorozatos, áradásoktól és természeti katasztrófáktól. A munkálatokat Haitong halála után 90 évvel fejezték be. A Buddha több mint 1000 éve ott ül és a krónikák szerint kiválóan teljesíti küldetését, létezése óta ugyanis a hajókatasztrófák, a nagy árvizek és az ezzel kapcsolatos pusztítások messze elkerülték Leshan városát. A szobor 71(!) m magas, 28m széles, a nagylábujja 8,5 m hosszú :-). Mi felmásztunk a fejéhez is, aztán a folyóról egy hajóról néztük meg egészben, monumentális.

Az építkezés Chenduban is hihetetlen módon zajlik, a toronydaruk mindenhol a rendes utcai látkép részét képezik. A külvárosban épülnek a 40-50 emeletes házakból álló hatalmas lakótelepek, belváros pedig szuperplázákkal van tele. Louis Vuitton, Gucci, Max Mara, Hermes, Maserati és Bentley szalonokkal kétsarkonként találkozhatunk. A város egyes részein azonban megmaradtak a hagyományos kínai épületek, a felfelé ívelt tetejű sötétbarna faházak, ablakukban piros lampionokkal.

A főtéren egy hatalmas Mao szobor mutatja minden chengduinak a helyes irányt, csak mialatt mi ott voltunk, legalább ezer kínai turista fényképezte le. (hatalmas Mao kultusz van egyébként, szeretett vezetőjük portréja mindenhol és mindenen megtalálható, rengeteg maos szuvenír, képecske, csecsebecse kapható).

Egyik este szecsuáni operaelőadásra mentünk. Ezt inkább hívnám egy szabadtéri showműsornak, kínai énekkel, tánccal, bábjátékkal, bohózattal, díszes kosztümökkel. Elég látványos, de semmiképpen nem a hagyományos operafílingre kell számítani. Magyarként semmi esetre sem kritizálnám, amíg mi egy Sasjózsit, vagy egy Fási Ádám mulatóját tudunk szombat esti kikapcsolódásként felmutatni. A legélvezetesebb rész az arcváltoztató táncosok show-ja volt. Ott előttünk, a másodperc tized része alatt változtatják az arcukra feszülő díszes maszkokat, miközben táncolnak. Egy perc alatt legalább 6-8-szor változik a maszk, a mozdulat, amivel kicserélik, észrevehetetlen. Volt még egy báb műsorszám, meg egy árnyjáték is, először ezekre én is mind azt hinném, hogy a sátoraljaújhelyi nyugdíjas klubban tudnák esetleg értékelni, de igazán nem volt unalmas.

A Chengduba látogató turisták fő célpontja a város határában található Panda Rezervátum. Ez sajnos a 2008-as földrengésben súlyosan megrongálódott, így a pandákat tavaly egy másik parkba költöztették. Mi még az eredeti helyükön láttuk őket, nagyon cukik voltak, a park is gyönyörűen karbantartott, kényelmes életteret biztosítva lakóinak. A mi ottlétünkkor születtek éppen kis pandák, őket élőben nem lehetett látni, mert még az inkubátorban voltak, viszont nagyobb barátaik a pandaoviban épp hatalmas játékban voltak.

Kínai kalandok – Szecsuán, Chengdu

Chengdu Szecsuán, Szecsuán pedig a világ gasztronómiai fővárosa, legalábbis ezt hirdeti magáról minden plakáton, és őszintén szólva ez nem is nagyon erős túlzás.

Bárhol bármilyen finomat ettünk mióta először itt voltunk, mindig azt hangoztattuk: …na jó, de AZ AZ ÉTTEREM CHENGDUBAN, na az! Szóval most visszamentünk oda és tulajdonképpen eléggé izgultunk, hogy mi van, ha csak az idő megszépítette, és nem is annyira finom. Kár volt aggódni. Ugyanazokat rendeltük, mint két éve: delicious meet, delicious eggplant (ez volt az angol fordítás), a fűszerezése leginkább a Wang féle halaromájú sertéshez hasonlít (melyben a nevével ellentétben egy csepp hal aroma sincs, ellenben rengeteg gyömbér és fokhagyma, régen ugyanis a gyömbér erős ízét használták a hal helyettesítésére) és Gergő kedvence a lótuszgyökér, melyekből sikerült eszméletlenségig enni magunkat. Minden kétséget kizáróan ez volt életem legjobb kínaija.

Bármekkora volt a kísértés, hogy minden nap itt együnk, természetesen nem hagyhattuk ki Szecsuán híres specialitását, a hotpot-ot. A hotpot egy asztal közepén kettéosztott, alulról melegített nagy tál, melynek az egyik felében leves, a másikban csilis, borsos, fokhagymás, baromi erős fűszeres olaj fortyog, amibe különböző dolgokat dobálnak, melyek ezáltal (a fizika törvényeinek engedelmeskedve) megsülnek illetve főnek. Millió nyers alapanyagot választhatunk az étlapról, békától a gombakülönlegességeken át a roppanós zöldségekig, különféle tésztába csomagolt batyukig. Mi az olajba dobáltunk: lótuszgyökeret, húsos szalonnát, darált hússal töltött batyukat, kínai zellert, tintahalat, a levesbe dobáltunk gombát, káposztát, salátákat. Az olajból kihalászott dolgokat, mintegy kegyelemdöfésként még egy pokol tüzéhez hasonló mártásba kell forgatni és úgy enni. A béna külföldiek (mi) rizst esznek hozzá, a valódi helyiek csiliporba forgatott csilipaprikákat harapnak hozzá. E mellé nagyon jól jön a nem csípős, de isteni ízű leves, melybe alapból néhány karika paradicsomot, hagymát és egy egész hal komát rejtett a szakács. Először értetlenül néztünk, de aztán megint el kellett ismernünk, hogy mégis tudják, hogy mit miért csinálnak, olyan finom, gazdag ízű lé lett belőle. Na, nem akarom eltitkolni megint úgy bezabáltunk, hogy félóráig nem szóltunk egymáshoz: úgy leesett a vérnyomásunk, hogy a szervezetünk éppen el tudta látni az alapvető életfunkciókat.

És ha már ez egy ilyen többnyire kajáról szóló beszámoló, hadd oszlassak el egy alapvető tévhitet. A kínaiak nem esznek rizst. Illetve biztos van olyan hely, idő és körülmény, mikor igen (otthon, szegénységben, külföldön, tvben, vidéken), de étteremben tuti nem. Nagyon sokáig kikészültünk azon, hogy a rizst hozzák ki a rendelt ételek közül a legkésőbb. Nemigen értettük, mert néhányszor teljesen kihűlt a hús, mire valaki előtámolygott a rizsünkkel. Innentől szóltunk, hogy azt kérjük elsőnek, ez működött. Így viszont volt időnk megfigyelni, hogy a kínaiak egyáltalán nem rendelnek rizst, magában eszik a húsokat és a zöldségeket, tésztát és rizst csak a vacsora vége felé rendelnek, ha esetleg éhesek maradnak. Logika van benne tulajdonképpen, de ha nekünk a hotpot ebédet rizs nélkül kellett volna elfogyasztani, holtbiztosan gyomor-transzplanációs várólistára kerülünk.

Az éttermekben hatalmas személyzet dolgozik, leggyakrabban többen vannak, mint a vendégek. Van aki az asztalhoz kísér, van aki a rendelést veszi fel, valakinek csak annyi jut, hogy a konyhából kihozza a kaját egy tálcán, de az asztalunkra már valaki más rakja. Rendszerint valaki folyamatosan a poharat figyeli, ahogy leiszol belőle, egyből tölt. Aztán eljön egy pillanat, rendszerint zárás előtt fél órával, mikor az egész nyüzsgés megszűnik, a pincérek leülnek egy szomszédos asztalhoz enni, vagy a tv-t kapcsolgatják, kártyáznak. Senki se akar már tölteni a poharunkba, és mikor a számlát kérjük, csak nehezen szakadnak el a tv elől.

Az utcán való étkezésre a kínaiak sok alkalmat teremtenek magunknak. Millió apró jól/rosszul kinéző kiülős étkezde, utcai árusok, triciklisek kínálják a jellegzetesen csípős szagú változatos fogásaikat, akár a legelegánsabb pláza oldalában. Vicces a Cartier sötétzöld márványkirakatánál hurkapálcára tűzött büdös főtt tojást venni (vagy milliós gyémántórák selyempárnán éppen kinek mi tetszik).

A pálcikára húzott savanyított csirkezúzák, vagy pacaldarabok haladóknak valók, ez tény, de nagy hiba kihagyni a sima, ropogósra sütött csilis-fűszeres csirkemellet, vagy polipcsápot. A legdurvább, amit láttunk, és nem fogok nyugodni, míg ki nem próbálom: a marinált csirkeláb, ami többféle ízben kapható: csípős csilis, édes savanyú és még rá gondolni se merek, miféle további ízek.

Érdekes, hogy édességet nagyon keveset esznek, az étlapokon általában nagyon gyenge a felhozatal. Mi rendszerint az étteremből kilépve azonnal egy jégkrém árust kerestünk, annyira jól esett hűteni a csípős, fűszeres kaják után a gyomrunkat. Voltak rendes Algida fagyik is, de a kínaiak leggyakrabban egy szójabab ízesítésű, cseppet sem édes, hazai márkájú világoszöld fagyit ettek, 1 jüanért (30 Ft), én is kipróbáltam, de ehhez még azért sokat kell kínaiasodnom.

Kínai kalandok – Nagy fal és pekingi kacsa

Egyértelműen a két legkihagyhatatlanabb élmény egy Pekingi látogatás során.

A Nagy Falhoz történő kirándulásnál több opció közül választhatunk. A legnépszerűbb Badaling, ez közel van (70km), és a látogatható szakaszok közül ez a legjobban karbantartott, Ezen kívül ide látogatnak a legtöbben, így ezt úszhatjuk meg a legolcsóbban. Viszont egyetlen képet sem csinálhatunk anélkül, hogy ne türemkedjen a látótérbe minimum 500 kínai turista. Szerveznek még utakat a Mutianyu, a Jinshanling, a Gubeikou illetve, amit mi választottunk, a Simatai szakaszra. Ez 120km-re van Pekingtől (bő két óra kocsival), és a Lonely Planet a legkevésbé turistás szakasznak nevezte, egyértelmű volt, hogy ide jövünk, mert minden vágyunk az volt, hegy elkerüljük a fal tetején hömpölygő, kiabáló kínaiakat. Sikerült.

Az útikönyv meglehetősen szűkszavú volt a feljutást illetően, bár egy-két szóval utalt rá, hogy sokat kell felfelé kapaszkodni. Az út negyedéig libegő visz fel, ez az út legkellemesebb része. A többivel kapcsolatban úgy fogalmaznék, hogy egy defibrillátor alapfelszerelés lenne a feljutáshoz. Mivel ez nálunk nem volt, igen gyakori pihenőket iktattunk az 50-60 perces masszív lépcsőzésbe, és még soha nem örültem ennyire egy helyi árus asszonynak, aki nem tágított mellőlem, ugyanis minden pihenőnél legyezett a hatalmas papírlegyezőjével. Az út nemcsak nagyon meredek, de alig van árnyék, és a kőből épített lépcsőfokok nagyon egyenetlenek, néha 50-60 cm magasak. Aki nyáron megy, el ne induljon naptej nélkül, mert komoly égési sebeket szerezhet, a fal tetején ugyanis értelemszerűen még annyi árnyék sincs mint az odavezető úton, és nagyon ajánlott valamilyen sapka és víz. A cél előtti 20-25 méter a legmeredekebb, itt a kezünket is használni kell a lépcsők megmászásához, de a látvány, ami a fal tetején elénk tárul, azonnal feledteti a 300-as pulzust. Hihetetlenül gyönyörű, lenyűgöző a látvány, sötétzöld hegycsúcsok, ameddig a szem ellát, a fal pedig a hegygerincen kanyarogva tűnik el a látóhatáron. Sehol egy turista, tök csönd van. Bár a felfelé vezető úton már minden szókincsemet elkáromkodtam, most azt mondom, hogy ez minden fáradságot megér, és akár kétszer ilyen magasra is gondolkodás nélkül felmásznék. A fal ködbe vesző végét bámulva is elképzelhetetlen, hogy közel 8000 km hosszú, és építésén kb. 2 millió ember dolgozott. Erre is csak a kínaiak képesek. Ezen a képen jól látszik, hogy a felvonó végállomásától mennyit kell még felfelé menni.

A nagy fal mellet Peking fő attrakciója a pekingi kacsa. Mi a jó nevű Dadong étteremben kóstoltuk meg, a nevet érdemes megjegyezni, mert a vacsora bevonult a legdurvább éttermi élményeim közé. Jó értelemben.

Igazi pekingi kacsát otthon nemigen készít az ember, mert van vele macera bőven. A megtisztított kacsa gégéjét ugyanis óvatosan ki kell húzni, majd visszadugva levegőt kell belefújni. A szárnya alatt a bőrt éles késsel bemetszik, és ezen keresztül kibelezik. A hasüreget hideg vízzel jó sokszor átmossák, majd horogra akasztva forró vízzel addig locsolgatják, amíg a bőre össze nem megy. Ezután a bőrt malátacukorral megkenik, és szellős helyen megszárítják. Sütés előtt végbélnyílását fadugóval bedugják, a szárnya alatti vágásnál 7/10-ed részig vízzel feltöltik. Kampóra akasztva, negyven perc alatt ropogósra sütik, a vizet kiöntik. A szeletelés a vendég asztalánál történik, elvileg egy kacsát 140 részre kell vágni.

A kacsadarabokat felcsíkozott uborkával, retekkel, fokhagymával és szilvaszósszal vékony palacsintatésztába tekerik, és így fogyasztják. A ropogós bőrt gyakran kristálycukorba mártják, így kerül a palacsintába. Óriási élmény volt, hús nagyon omlós, a bőre pedig hihetetlenül ropogós, ehhez jönnek a friss hajszálvékony zöldségek és a semleges ízű palacsinta. Mi néhány apró ropogós pitaszerűséget is kaptunk hozzá, ennek a zsebébe könnyebb volt töltögetni. Az étterem gyönyörű (és makulátlanul tiszta) látványkonyhával rendelkezett, az asztalok e körül helyezkedtek el. 4 hatalmas fatüzelésű kemencében sültek a kacsák a fehérsapkás szakácsok egymás után vitték hatalmas tálcákon az asztalokhoz a rendeléseket. Egy kacsa ára 186 jüan (kb. 5600 ft), és ez Peking egyik legelegánsabb kacsaétterme. Nem kérdés, hogy mennyire megéri.

Kínai kalandok – Peking

Budapestről a Hainan Air járatával viszonylag fájdalommentesen el lehet jutni Pekingbe (azaz nem kell átszállni, és a 8:50 perces út lehetőséget ad, hogy már itt kezdjük a Kínához való alkalmazkodást. (ezt egyébként nem lehet elég hamar kezdeni :-))

Peking hatalmas. Hatalmasak a házak, az utcák, a távolságok, a tömeg, a forgalom. Hatalmas a szmog és a hőség is ezt azonnal megtapasztaljuk, mivel Gergő ötlete alapján nem taxival, hanem a reptéri gyorsvasúttal és metróval közelítjük meg a szállodát. A kínaiak képtelenek felfogni, hogy sokkal hamarabb fel tudnának szállni a metróra (de ez vonatkozik bármilyen ajtóra: busz, lift, reptéri detektoros kapu), ha előbb megvárnák, hogy aki le akar szállni az kijöjjön. Nem, inkább nyomulnak be ezren egyszerre, taposnak, tolakodnak, elsodornak, így leszállásnál kénytelen voltam a 40 kilós bőrönddel rendszabályozni:-)

Nincsenek közlekedési szabályok, az erősebb győz, ha gyalogos vagy jobb, ha vigyázol magadra, mert senki nem vigyáz rád. SOHA SENKI nem áll meg, a bkv-s busz is képes elütni a zebrán is akár, ha nem állsz meg (maximum dudál egy háromperceset, de lassítani nem fog). Nincs (legalábbis a gyakorlatban) jobb kéz szabály, és a záróvonalak se sokat jelentenek. Egyetlen szabály érvényesül, aki egy kicsit is előbb van, az megy. A tolakodás elve persze itt is érvényesül, aki nem erőszakos és agresszív, az soha nem ér célba.

Júliusban Pekingben iszonyatos a hőség, és a szmogtól nem látszik a nap. Az ég fehéren izzik, és a rengeteg betonfelület visszasugározza azt, alaposan növelve a hőérzetet. A Tienanmen tér egyik végéből a másikba víz nélkül eljutni elég nagy kihívás, ráadásul különösebben érdekes látnivaló sem tereli el a figyelmünket a szomjazásról.

A Tiltott város térről nyíló bejáratánál Mao képe alatt hatalmas tömeg próbál tolongva bejutni. A térre néző Mennyei Béke kapubástyára külön jegyet kell váltani, egy 300 méteres kígyózó sor végigállása után. Elég hamar megtapasztaltuk azt is, hogy Kínában a sorban állás fogalma ismeretlen, minden irányból tolakszanak, szemrebbenés nélkül állnak be elénk férfiak, nők, öregek, gyerekek bárhol, kihasználva az elképedést, amit ezzel kiváltanak, mintha ott sem lennénk. (néhány reptéren katonák állnak sorfalat a check-in pultnál biztosítva a SORBAN állást).

Szerzünk jegyet a kapubástyára, elénk tárul a világ legnagyobb terének (440 000 m2) szmoggal borított látképe, melyben gyönyörködünk kicsit, aztán sietünk le, mert felfelé jövet rémülten láttuk a biztonsági okokból ruhatárba kötelezően beadott táskák kiváltásánál kanyargó újabb sort.

A császári palotába való bejutáshoz már csak a tényleges jegy megvétele van hátra, kb. háromezred magunkkal dunsztolódunk a 40 fokos párában. A Tiltott város csodálatos. Hatalmas udvarok, kőcsipkés korlátok, és 9999,5 helyiség található benne. Azért ennyi, mert a mennyben állítólag 10 000, és ezt még a császárnak sem volt illendő meghaladni.

Az épületek tetején kerámiából készült állatfigurák ülnek. Ha 9 állatfigura látható az épület sarkainál a felfelé ívelt tetőn, akkor az biztos, hogy ott lakott vagy dolgozott a kínai császár. Amennyivel kevesebb az állatfigurák száma, annál alacsonyabb rangú emberé volt a ház.

A császárság idején törvény tiltotta, hogy a császári palotánál magasabb házat építsenek a Tiltott Város környékén. Ezért hosszú időn át csak alacsony házak épültek a császári palota szomszédságában.

Ha Pekingbe megyünk, nem árt, ha tudjuk, hogy a kínaiak 99%-a semmilyen szinten nem beszél idegen nyelvet, és az olyan általunk nemzetközinek hitt szavak, mint a taxi, hotel vagy oké sem mindig érthetőek számukra. 2007 óta, mikor legutóbb itt jártunk, még a yes/no vagy bye-bye szavak is csak értetlen nézést váltottak ki, azóta javult a helyzet valamennyire, mert az Olimpiára állítólag minden pekinginek 100 angolszót kellett megtanulni, és ezek még éltek valamennyire a passzív szókincsben. Különös félreértésekre adhat okot, hogy a számokat is máshogy mutatják, mint mi, amit mi kettőnek mutatunk, az náluk nyolcat jelent, ennek kapcsán bonyolódunk néhányszor meddő magyarázkodásba.

Ne lepődjünk meg azon se, ha a taxisok nem állnak meg, hiába kapálózunk, ha pedig megállnak, akkor fogalmuk sincs arról, hogy merre van az utca, ahová mennénk. Mint mondtam Peking hatalmas, a taxisok pedig gyakran nem tősgyökeres pekingiek, hanem jó kereset reményében az ország másik feléből érkeznek a fővárosba. Érdemes egy jó térképet (kínai feliratokkal) beszerezni, és ezen mutatni a célállomást, melyet a biztonság kedvéért még kínaiul is leírattunk a szállodánk recepcióján. (Még ilyen óvintézkedésekkel együtt is volt olyan sofőr, aki nem ismerte fel a Tienanmen teret, de ő vagy aznap érkezett vidékről, vagy nem tudott olvasni).

A hatalmas építkezéseknek, korszerűsítéseknek köszönhetően Peking látképe az utóbbi évtizedben alaposan megváltozott. Ma már kifejezett látványosságnak számítanak azok a hagyományos, földszintes pekingi házak melyeket szűk sikátorok, hutongok választanak el egymástól. Ezek nagy része a modernizáció, és az olimpiát megelőző őrült építkezés áldozatává vált. A város egyes részein azonban még láthatók, és sétára sokkal alkalmasabbak és hangulatosabbak, mint a belváros felhőkarcolókkal zsúfolt steril sugárútjai.

Még egy fontos dolgot jegyezzünk meg. Pekingben semmi nincs sétatávolságra. Semennyire nem működik az, hogy „jóóó, szálljunk le itt a metróról, aztán odasétálunk”. Ez kifejezetten turisztikai öngyilkosság, ugyanis minden, de minden akkora távolságra van egymástól, akár két metrómegálló is, hogy már nem kellemes a séta. Pontosan nézzük ki, hova akarunk menni, és taxizzunk (a taxi nagyon olcsó, 2 jüan/km), a metróval csak akkor menjünk, hogy ha a térképen meggyőződtünk róla, hogy a kívánt célponthoz elég közel tesz le.