Kínai kalandok – Szecsuán, Chengdu

Chengdu Szecsuán, Szecsuán pedig a világ gasztronómiai fővárosa, legalábbis ezt hirdeti magáról minden plakáton, és őszintén szólva ez nem is nagyon erős túlzás.

Bárhol bármilyen finomat ettünk mióta először itt voltunk, mindig azt hangoztattuk: …na jó, de AZ AZ ÉTTEREM CHENGDUBAN, na az! Szóval most visszamentünk oda és tulajdonképpen eléggé izgultunk, hogy mi van, ha csak az idő megszépítette, és nem is annyira finom. Kár volt aggódni. Ugyanazokat rendeltük, mint két éve: delicious meet, delicious eggplant (ez volt az angol fordítás), a fűszerezése leginkább a Wang féle halaromájú sertéshez hasonlít (melyben a nevével ellentétben egy csepp hal aroma sincs, ellenben rengeteg gyömbér és fokhagyma, régen ugyanis a gyömbér erős ízét használták a hal helyettesítésére) és Gergő kedvence a lótuszgyökér, melyekből sikerült eszméletlenségig enni magunkat. Minden kétséget kizáróan ez volt életem legjobb kínaija.

Bármekkora volt a kísértés, hogy minden nap itt együnk, természetesen nem hagyhattuk ki Szecsuán híres specialitását, a hotpot-ot. A hotpot egy asztal közepén kettéosztott, alulról melegített nagy tál, melynek az egyik felében leves, a másikban csilis, borsos, fokhagymás, baromi erős fűszeres olaj fortyog, amibe különböző dolgokat dobálnak, melyek ezáltal (a fizika törvényeinek engedelmeskedve) megsülnek illetve főnek. Millió nyers alapanyagot választhatunk az étlapról, békától a gombakülönlegességeken át a roppanós zöldségekig, különféle tésztába csomagolt batyukig. Mi az olajba dobáltunk: lótuszgyökeret, húsos szalonnát, darált hússal töltött batyukat, kínai zellert, tintahalat, a levesbe dobáltunk gombát, káposztát, salátákat. Az olajból kihalászott dolgokat, mintegy kegyelemdöfésként még egy pokol tüzéhez hasonló mártásba kell forgatni és úgy enni. A béna külföldiek (mi) rizst esznek hozzá, a valódi helyiek csiliporba forgatott csilipaprikákat harapnak hozzá. E mellé nagyon jól jön a nem csípős, de isteni ízű leves, melybe alapból néhány karika paradicsomot, hagymát és egy egész hal komát rejtett a szakács. Először értetlenül néztünk, de aztán megint el kellett ismernünk, hogy mégis tudják, hogy mit miért csinálnak, olyan finom, gazdag ízű lé lett belőle. Na, nem akarom eltitkolni megint úgy bezabáltunk, hogy félóráig nem szóltunk egymáshoz: úgy leesett a vérnyomásunk, hogy a szervezetünk éppen el tudta látni az alapvető életfunkciókat.

És ha már ez egy ilyen többnyire kajáról szóló beszámoló, hadd oszlassak el egy alapvető tévhitet. A kínaiak nem esznek rizst. Illetve biztos van olyan hely, idő és körülmény, mikor igen (otthon, szegénységben, külföldön, tvben, vidéken), de étteremben tuti nem. Nagyon sokáig kikészültünk azon, hogy a rizst hozzák ki a rendelt ételek közül a legkésőbb. Nemigen értettük, mert néhányszor teljesen kihűlt a hús, mire valaki előtámolygott a rizsünkkel. Innentől szóltunk, hogy azt kérjük elsőnek, ez működött. Így viszont volt időnk megfigyelni, hogy a kínaiak egyáltalán nem rendelnek rizst, magában eszik a húsokat és a zöldségeket, tésztát és rizst csak a vacsora vége felé rendelnek, ha esetleg éhesek maradnak. Logika van benne tulajdonképpen, de ha nekünk a hotpot ebédet rizs nélkül kellett volna elfogyasztani, holtbiztosan gyomor-transzplanációs várólistára kerülünk.

Az éttermekben hatalmas személyzet dolgozik, leggyakrabban többen vannak, mint a vendégek. Van aki az asztalhoz kísér, van aki a rendelést veszi fel, valakinek csak annyi jut, hogy a konyhából kihozza a kaját egy tálcán, de az asztalunkra már valaki más rakja. Rendszerint valaki folyamatosan a poharat figyeli, ahogy leiszol belőle, egyből tölt. Aztán eljön egy pillanat, rendszerint zárás előtt fél órával, mikor az egész nyüzsgés megszűnik, a pincérek leülnek egy szomszédos asztalhoz enni, vagy a tv-t kapcsolgatják, kártyáznak. Senki se akar már tölteni a poharunkba, és mikor a számlát kérjük, csak nehezen szakadnak el a tv elől.

Az utcán való étkezésre a kínaiak sok alkalmat teremtenek magunknak. Millió apró jól/rosszul kinéző kiülős étkezde, utcai árusok, triciklisek kínálják a jellegzetesen csípős szagú változatos fogásaikat, akár a legelegánsabb pláza oldalában. Vicces a Cartier sötétzöld márványkirakatánál hurkapálcára tűzött büdös főtt tojást venni (vagy milliós gyémántórák selyempárnán éppen kinek mi tetszik).

A pálcikára húzott savanyított csirkezúzák, vagy pacaldarabok haladóknak valók, ez tény, de nagy hiba kihagyni a sima, ropogósra sütött csilis-fűszeres csirkemellet, vagy polipcsápot. A legdurvább, amit láttunk, és nem fogok nyugodni, míg ki nem próbálom: a marinált csirkeláb, ami többféle ízben kapható: csípős csilis, édes savanyú és még rá gondolni se merek, miféle további ízek.

Érdekes, hogy édességet nagyon keveset esznek, az étlapokon általában nagyon gyenge a felhozatal. Mi rendszerint az étteremből kilépve azonnal egy jégkrém árust kerestünk, annyira jól esett hűteni a csípős, fűszeres kaják után a gyomrunkat. Voltak rendes Algida fagyik is, de a kínaiak leggyakrabban egy szójabab ízesítésű, cseppet sem édes, hazai márkájú világoszöld fagyit ettek, 1 jüanért (30 Ft), én is kipróbáltam, de ehhez még azért sokat kell kínaiasodnom.