2009. augusztus 31., hétfő

Barackos gombóc


Azt a rossz hírt kell közöljem minden Mignon olvasóval, hogy visszatértünk Magyarországra. A sok "remélem még nincs vége a kínai beszámolók sorának" komment után kicsit nehéz is újra nekikezdeni...
Egy régi és örök nyári kedvenccel indítom újra a magyar sort. Minden nyáron legalább egyszer hozzáfogok barackos, majd szilvás gombócot gyártani. Az első adag után meg kell mondjam, hogy nem is olyan ördöngőség, mint ahogy az elején fáztam tőle. Ha megvan a krumpli összetörése, már könnyen megy az egész.
Amióta az eszemet tudom, ez az (egyik) kedvenc ételem. Középső csoportban 17-et pusztítottam el belőle. Mosta csak 4-5 sikerült. Hozzáteszem, a gombócban nem volt hiba!

Hozzávalók: 60 deka főtt, áttört krumpli, 20 deka liszt, 2-3 deka zsír / margarin, só (van aki 1 tojást is tesz bele), kb 1 kiló barack (lehetőség szerint kisebb, én nagyobbat kaptam, ezért félbevágdostam őket), kristálycukor a barackhoz, olaj, zsemlemorzsa a hempergetéshez

A krumplit héjában megfőzzük, és amíg még meleg, meghámozzuk. Krumplinyomóval áttörjük.


A titok most jön: meg kell várni, amíg teljesen kihűl. Ha ez megtörtént, összegyúrjuk a liszttel, a zsírral és a sóval. Lisztezett deszkán kinyújtjuk, és négyzeteket vágunk a kinyújtott tésztából.


A barackot felezzük el, és ha még így is nagy, vágjuk megint félbe. Töltsük meg egy kiskanál kristálycukorral és tegyük a tésztanégyzetek közepére. Hajtogassuk a barack köré a tésztát, úgy hogy a lehető legkevesebb tészta felhasználásával jussunk gombócokhoz, a leeső hulladékot, aztán újra begyúrhatjuk.

Nekem ekkora mennyiségből 26 gombócom lett.
Egy nagy lábosban forraljunk fel sós vizet. Amíg a víz felmelegszik, egy nagy fazékban olajon pirítsuk meg a zsemlemorzsát. A lobogó vízbe egyszerre csak kevesebb gombócot tegyünk, majd ha már feljöttek a víz tetejére és pár perce már ott úszkálnak, szűrőlapáttal áttehetjük őket a prézlibe. Megforgatjuk őket és félretesszük.
Porcukorral tálaljuk.

2009. augusztus 27., csütörtök

Kínai kalandok – Chongqing, Dazu



Ha bármikor leírtam azt a mondatot, hogy Pekingben izzasztó volt a hőség és a pára, az csak azért lehetett, mert az igazi hőségről és páráról eddig fogalmunk sem volt. Chongqing-ben folyamatosan 40 fok feletti volt a hőmérséklet, és olyan a pára, amilyet soha nem tapasztaltunk még. Ahogy kitesszük a lábunkat ömlik rólunk a víz, az izzadság belefolyik a szemünkbe, a póló egy perc alatt tök vizes. Nem akarom sokáig ragozni, de tényleg elképesztő. Egy kb. 2 órás séta alatt 5 liter vizet ittunk meg ketten, és végül alig vártuk, hogy a szállodába érjünk (ahol a 27 fokra állított légkondit is ki kellett kapcsolni, mert mikor beléptünk annyira hidegnek éreztük).

A város egyébként szuper, nem sokat tudtunk eddig róla, tulajdonképpen még azt sem, hogy létezik. A Jangce és a Jialing folyó összefolyásánál található, külvárosaival együtt 35 millióan laknak itt, nem kicsi tehát. Érdekessége, a két folyó találkozásánál található félsziget, itt volt a szállodánk és a belváros is, csupa felhőkarcolóval, melyeket este neonnal világítanak ki, borzalmasan giccses, de nem ez az egyetlen terület, ahol a kínaiakra ráférne egy kis ízlésrendőrség (lásd még: cipők).

Az összes eddigi kínai város közül szerintem ez a „legkínaibb”, mert még abban a pillanatban láthattuk, mikor nem romboltak még le minden régit, hogy helyet csináljanak az új, istenien kinéző, tök egyforma 50 emeletes panel-lakótelepeik számára. Van egy közmondásuk, hogy: ha nem engeded el a régit, nem tud jönni az új. Ezt a közmondást itt is meglehetősen komolyan veszik, minden sarkon dózerek dolgoznak, rombolják a régi házakat, utcánként kb. 5-6 toronydarut látni. Mégis, itt még a csillogó belváros dacára lehet látni, milyen lehetett Kína 15-20 évvel ezelőtt, ami szerintem sokkal érdekesebb, mint a steril lakótelepek, plázák, 4 emeletes autópályák, és az egymás hegyén hátán épülő Gucci, és Louis Vuitton szalonok (na jó, persze azok is érdekesek :-)).

Az Óváros adhat egy kis fogalmat hogyan is éltek itt régebben. Van egy bazárutca, és ha arról letérünk ott aztán látható még a való világ. Egymás hegyére-hátára épült szürke házak, szűk sikátorok, lépcsőházak, legyek, a belső udvarokban millió kiteregetett mosott ruha gőzölög.

A hőség ellenére nyomtunk itt egy négyórás túrát. Magunkat egyáltalán nem fényképeztük, mert a folyamatos izzadástól úgy néztünk ki, mint akiket éppen leöntöttek.

Egyik este voltunk egy klassz étteremben, az a neve, hogy 123. Kiválasztottunk egy kaját, a pincér nem tudta angolul elmondani, hogy milyen hús. Elővettük az Ákostól kapott szószedetet, melyben még a kutyahús is benne van, mutogattunk a különféle húsokat jelentő szavakra, a pincér csak rázta a fejét. A képen viszont annyira jól nézett ki, hogy mégis kértünk belőle. És következzen itt az utunk eddigi legnagyobb tanulsága: SOHA NEM RENDELÜNK OLYAN HÚST, MELYNEK NEVE NEM SZEREPEL EGY KINAI TÚLÉLÚLŐKALAUZ FELSOROLÁSÁBAN.

Valami rágcsáló lehetett szerencsétlen, tengerimalac, patkány esetleg mókus. Picikre volt darabolva, de a kicsi karmocskái azért jól látszottak a törött csontocskák végén. Megvártuk, míg kihűl, aztán letakartuk az étlappal, majd elfogyasztottuk a köretnek kért kukoricát, krumplit és padlizsánt.

Chongqing-től kb. 120 km-re található Dazu, melyet az Unesco szintén a világörökség részeként tart számon. Arról híres, hogy a mellette lévő erdőben a 13. században egy szerzetes és annak leszármazottai, ezer és ezer szobrot véstek a sziklákba, melyek többnyire Buddha példabeszédeit, és jóra tanító jeleneteket ábrázolnak. Helyenként a színesre festett szobrok tetején már burjánzik a növényzet, de jól látszik az a lélegzetelállító aprólékosság, mellyel minden arcot, alakot különbözőre faragtak. Minden szoborhoz külön történet tartozik, ha mindet meghallgatjuk sok mindent megtudhatunk a buddhizmusról és konfucianizmusról is.

Így a harmadik hétre már olyan edzetteknek tartottuk magunkat, hogy csatlakoztunk egy 40 fős kínai turistacsoporthoz, és velük látogattuk meg (így sok pénzt spóroltunk, a külföldiekről egyéni túrákkal rengeteget lenyúlnak, de akinek gyengébbek az idegei, az válassza inkább mégis azt:-).

Reggel 9-re jött értünk egy angolul beszélő idegenvezető (ezért külön kellett fizetni, de ezt a luxust – 3000 Ft egy napra – megengedtük magunknak), és elvitt a közös találkozóhelyre, egy helyi utazási irodába, ahol kb. 700 kínai turista nyüzsgött, ordibált és a szemfülesebbek már tolakodtak is fel a járó motorral várakozó buszokra. Valahogy nekünk is lett helyünk a nagy kavarodásban (angolul beszélő guide nélkül ne jusson eszébe senkinek kínai csoportba vegyülni), és elindultunk. Óránként kb 45-50 km-t tettünk meg ez részben a busz, részben az éppen épülő új út állapotának volt köszönhető. Egy ideje már utaztunk, mikor észrevettem, hogy a minket lehagyó autókból (tehát mindegyikből), mutogatnak a buszunk egy pontjára, kb. éppen alattam. Félreálltunk, a sofőr leszállt és vele még vagy 50 kínai helyszínelni. A busz kereke kigyulladt – gondolom nem a sebességtől-, és égett szépen, pont alattam :-). Óvatosan – értsd 10km/h – begurultunk a legközelebbi faluba, a sofőr elindult új kerékért, mi pedig a busz mellett várakoztunk. Nem hiszem, hogy gyakran járnak erre európaiak, mert az út másik oldalán lévő kifőzde asztalaitól mindenki az ablakhoz tódult, és onnan integettek nekünk nevetgélve. Végül lett új kerék, és száguldottunk tovább az úticélunk felé.



2009. augusztus 23., vasárnap

Kínai kalandok – Jiuzhaigou


5 nap Peking és 4 nap Chengdu (azaz 9 nap folyamatos 30 fok feletti hőmérséklet) után késő éjjel érkeztünk meg Jiuzhaigou-ba. Mikor a gépen bemondták, hogy a külső hőmérséklet 11 fok, nem akartuk elhinni. Ahogy a reptérről kiléptünk koromsötét, zuhogó eső és légzési nehézségek fogadtak, mivel a hely 3500 m magasan van a tengerszint felett, és érezhetően ritkább a levegő. Másfél óra kanyargós út vezet a reptértől a hotelig, a folyamatosan ömlő eső, és a tejszerű köd miatt a taxi lépésben haladt a szerpentinen, átfagyva és átázva érkeztünk meg a szállodába, ami viszont minden képzeletünket felülmúlta. Egy üvegkupola alatt helyezkedik el az egész, a lobby mennyezetén keresztül látszanak a minket körülvevő 4000 m magas hegyek. Gyönyörű volt.



Jiuzhaigou egy kicsi falu, egy főutca, tibeti stílusú házak, millió imazászló-és malom, néhány étterem, néhány bolt, hátizsákos szállások, és egy patak. Felderítő utunk során egy helyi étteremben ebédeltünk. Nekik nemhogy angol nyelvű, de képes étlapjuk sem volt, a kislány nagy lelkesen kihozott egy tök kínai lapot, amin még számok se voltak, hogy esetleg az árak alapján eldönthessük, hogy melyik lehet a főétel vagy az ital. Mosolygásunkat látva a tulajdonos rögtön meginvitált a konyhába, hogy ott rámutatás segítségével jussunk dűlőre az ebédet illetően.


A jakszalonnát és a kakastaréjt is illendően visszautasítottam, és a látottak alapján inkább vegetáriánus menüsorra szavaztam. (Pácolt pirított csípős mogyoró, tojás sült paradicsommal, sült erdei gombák, szecsuáni padlizsán, és a kedvencünk a hajszálvékonyra gyalult szezámolajos krumpli).


Nem volt kifejezett kosz egyébként, de még hátra volt az utazásból 10 nap, így nem kockáztattam a gyomorfertőzést. A tulaj egy borzasztó csalódott volt, többször odajött az asztalhoz és egy jak fényképét és a hüvelykujját felfelé tartva mutogatva mutatta, hogy nem tudjuk mit hagyunk ki.

Jiuzhaigou fő látványossága a nemzeti park, melyet az UNESCO a világörökség részének nyilvánított.
A legenda szerint egy féltékeny ördög mesterkedésének következtében Wunosemo istennő leejtette varázstükrét, melyet szerelmétől, a hadak istenétől kapott. A tükör a földön darabokra tört és 118 türkizkéken ragyogó tóvá változott.
A tavak hosszanti irányban helyezkednek el egy völgyben a 3-4000 m magas helyek között. A belépőjeggyel kapunk egy buszjegyet is, melyet a park területén korlátlanul fel lehet használni a 10 percenként közlekedő buszokra, mert azért 1-2 látnivaló jókora távolságban van egymástól. A kínaiak módszerét elég hamar kifigyeltük, busszal mennek egyik kiépített fotós helyről a másikra, nulla séta (sokan voltak tűsarkúban), nulla gyönyörködés a tájban, kizárólag a kamera keresőjében vetnek egy pillantást a tóra, aztán a tó nevét hirdető tábla mellett egy fotó, és vissza a buszra. Mi viszont a tavak másik, a busz útvonalától távolabb eső oldalán sétáltunk végig, a fentiek miatt szinte teljesen egyedül, így volt lehetőségünk kínai ordibálástól, lökdösődéstől és harákolástól mentesen élvezni a látványt. Ilyen szépet még soha nem láttunk.
Olyan volt minden, mintha Tündérországban járnánk. A tavak nevei gyakran kifejezik a látványt nem véletlenül hívták Tükör tónak a legsimább felszínűt, és 5 színű tónak a legtarkábbat. Ezeken kívül van még Panda és Rinocérosz tó, Igazgyöngy vízesés és ezer változatos nevű, színű és formájú lélegzetelállító képződmény. Van rengeteg vízesés is, sőt nagy területen a víz a fák között rohan lefelé, mintha a vízesésre egy erdő nőtt volna.



A park területén 9 tibeti falu található, lakóinak többsége a turisztikai cirkuszból igyekszik hasznot húzni, szuveníreket árulnak, plusz a azokat turistákat öltöztetik be saját népviseletük silány utánzatába, akik borzasztó viccesnek és eredetinek érzik magukat a színes kaftánokban fényképezkedve, és ennek általában ordítozva hangot is adnak.

2009. augusztus 18., kedd

Kínai kalandok – Szecsuán, Chengdu, Leshan

Chengdut szokták a legélhetőbb kínai városnak is nevezni, ebben nagy szerepe van a rengeteg gyönyörűen gondozott parknak. A parkokat a kínaiak aktívan használják, délutánonként, mikor kicsit enyhül a hőség emberek százait láthatunk a fák alá kipakolt bambuszasztaloknál mahjongozni, kártyázni. (ezeknél a vendéglátóhelyeknél viszonylag egyszerű a felszolgálók dolga, ugyanis a legtöbbször csak forró vizet adnak, mindenki hozza magával privát termoszban a teafüvet, amit ott leforráznak, és játék közben ezzel frissítik magukat.) A parkok tele vannak tavirózsákkal borított kicsi tavakkal, kőhidakkal, egzotikus fákkal, bambuszligetekkel, kanyargó ösvényekkel, mi is kiültünk két nyugágyba egy fa alá aztán egész délután olvastunk, meg csak néztük a társasozó öreg bácsikat.


Természetesen voltunk Leshan-ban is az Óriás Buddhánál. A világ legnagyobb ülő Buddhájaként számon tartott szobrot 713-ban kezdte kivésőzni egy folyóparti szikla oldalából egy szerzetes, bizonyos Haitong, hogy megvédje a falut a sorozatos, áradásoktól és természeti katasztrófáktól. A munkálatokat Haitong halála után 90 évvel fejezték be. A Buddha több mint 1000 éve ott ül és a krónikák szerint kiválóan teljesíti küldetését, létezése óta ugyanis a hajókatasztrófák, a nagy árvizek és az ezzel kapcsolatos pusztítások messze elkerülték Leshan városát. A szobor 71(!) m magas, 28m széles, a nagylábujja 8,5 m hosszú :-). Mi felmásztunk a fejéhez is, aztán a folyóról egy hajóról néztük meg egészben, monumentális.



Az építkezés Chenduban is hihetetlen módon zajlik, a toronydaruk mindenhol a rendes utcai látkép részét képezik. A külvárosban épülnek a 40-50 emeletes házakból álló hatalmas lakótelepek, belváros pedig szuperplázákkal van tele. Louis Vuitton, Gucci, Max Mara, Hermes, Maserati és Bentley szalonokkal kétsarkonként találkozhatunk. A város egyes részein azonban megmaradtak a hagyományos kínai épületek, a felfelé ívelt tetejű sötétbarna faházak, ablakukban piros lampionokkal.

A főtéren egy hatalmas Mao szobor mutatja minden chengduinak a helyes irányt, csak mialatt mi ott voltunk, legalább ezer kínai turista fényképezte le. (hatalmas Mao kultusz van egyébként, szeretett vezetőjük portréja mindenhol és mindenen megtalálható, rengeteg maos szuvenír, képecske, csecsebecse kapható).

Egyik este szecsuáni operaelőadásra mentünk. Ezt inkább hívnám egy szabadtéri showműsornak, kínai énekkel, tánccal, bábjátékkal, bohózattal, díszes kosztümökkel. Elég látványos, de semmiképpen nem a hagyományos operafílingre kell számítani. Magyarként semmi esetre sem kritizálnám, amíg mi egy Sasjózsit, vagy egy Fási Ádám mulatóját tudunk szombat esti kikapcsolódásként felmutatni. A legélvezetesebb rész az arcváltoztató táncosok show-ja volt. Ott előttünk, a másodperc tized része alatt változtatják az arcukra feszülő díszes maszkokat, miközben táncolnak. Egy perc alatt legalább 6-8-szor változik a maszk, a mozdulat, amivel kicserélik, észrevehetetlen. Volt még egy báb műsorszám, meg egy árnyjáték is, először ezekre én is mind azt hinném, hogy a sátoraljaújhelyi nyugdíjas klubban tudnák esetleg értékelni, de igazán nem volt unalmas.


A Chengduba látogató turisták fő célpontja a város határában található Panda Rezervátum. Ez sajnos a 2008-as földrengésben súlyosan megrongálódott, így a pandákat tavaly egy másik parkba költöztették. Mi még az eredeti helyükön láttuk őket, nagyon cukik voltak, a park is gyönyörűen karbantartott, kényelmes életteret biztosítva lakóinak. A mi ottlétünkkor születtek éppen kis pandák, őket élőben nem lehetett látni, mert még az inkubátorban voltak, viszont nagyobb barátaik a pandaoviban épp hatalmas játékban voltak.


2009. augusztus 12., szerda

Kínai kalandok – Szecsuán, Chengdu

Chengdu Szecsuán, Szecsuán pedig a világ gasztronómiai fővárosa, legalábbis ezt hirdeti magáról minden plakáton, és őszintén szólva ez nem is nagyon erős túlzás.

Bárhol bármilyen finomat ettünk mióta először itt voltunk, mindig azt hangoztattuk: …na jó, de AZ AZ ÉTTEREM CHENGDUBAN, na az! Szóval most visszamentünk oda és tulajdonképpen eléggé izgultunk, hogy mi van, ha csak az idő megszépítette, és nem is annyira finom. Kár volt aggódni. Ugyanazokat rendeltük, mint két éve: delicious meet, delicious eggplant (ez volt az angol fordítás), a fűszerezése leginkább a Wang féle halaromájú sertéshez hasonlít (melyben a nevével ellentétben egy csepp hal aroma sincs, ellenben rengeteg gyömbér és fokhagyma, régen ugyanis a gyömbér erős ízét használták a hal helyettesítésére) és Gergő kedvence a lótuszgyökér, melyekből sikerült eszméletlenségig enni magunkat. Minden kétséget kizáróan ez volt életem legjobb kínaija.

Bármekkora volt a kísértés, hogy minden nap itt együnk, természetesen nem hagyhattuk ki Szecsuán híres specialitását, a hotpot-ot. A hotpot egy asztal közepén kettéosztott, alulról melegített nagy tál, melynek az egyik felében leves, a másikban csilis, borsos, fokhagymás, baromi erős fűszeres olaj fortyog, amibe különböző dolgokat dobálnak, melyek ezáltal (a fizika törvényeinek engedelmeskedve) megsülnek illetve főnek. Millió nyers alapanyagot választhatunk az étlapról, békától a gombakülönlegességeken át a roppanós zöldségekig, különféle tésztába csomagolt batyukig. Mi az olajba dobáltunk: lótuszgyökeret, húsos szalonnát, darált hússal töltött batyukat, kínai zellert, tintahalat, a levesbe dobáltunk gombát, káposztát, salátákat. Az olajból kihalászott dolgokat, mintegy kegyelemdöfésként még egy pokol tüzéhez hasonló mártásba kell forgatni és úgy enni. A béna külföldiek (mi) rizst esznek hozzá, a valódi helyiek csiliporba forgatott csilipaprikákat harapnak hozzá. E mellé nagyon jól jön a nem csípős, de isteni ízű leves, melybe alapból néhány karika paradicsomot, hagymát és egy egész hal komát rejtett a szakács. Először értetlenül néztünk, de aztán megint el kellett ismernünk, hogy mégis tudják, hogy mit miért csinálnak, olyan finom, gazdag ízű lé lett belőle. Na, nem akarom eltitkolni megint úgy bezabáltunk, hogy félóráig nem szóltunk egymáshoz: úgy leesett a vérnyomásunk, hogy a szervezetünk éppen el tudta látni az alapvető életfunkciókat.

És ha már ez egy ilyen többnyire kajáról szóló beszámoló, hadd oszlassak el egy alapvető tévhitet. A kínaiak nem esznek rizst. Illetve biztos van olyan hely, idő és körülmény, mikor igen (otthon, szegénységben, külföldön, tvben, vidéken), de étteremben tuti nem. Nagyon sokáig kikészültünk azon, hogy a rizst hozzák ki a rendelt ételek közül a legkésőbb. Nemigen értettük, mert néhányszor teljesen kihűlt a hús, mire valaki előtámolygott a rizsünkkel. Innentől szóltunk, hogy azt kérjük elsőnek, ez működött. Így viszont volt időnk megfigyelni, hogy a kínaiak egyáltalán nem rendelnek rizst, magában eszik a húsokat és a zöldségeket, tésztát és rizst csak a vacsora vége felé rendelnek, ha esetleg éhesek maradnak. Logika van benne tulajdonképpen, de ha nekünk a hotpot ebédet rizs nélkül kellett volna elfogyasztani, holtbiztosan gyomor-transzplanációs várólistára kerülünk.

Az éttermekben hatalmas személyzet dolgozik, leggyakrabban többen vannak, mint a vendégek. Van aki az asztalhoz kísér, van aki a rendelést veszi fel, valakinek csak annyi jut, hogy a konyhából kihozza a kaját egy tálcán, de az asztalunkra már valaki más rakja. Rendszerint valaki folyamatosan a poharat figyeli, ahogy leiszol belőle, egyből tölt. Aztán eljön egy pillanat, rendszerint zárás előtt fél órával, mikor az egész nyüzsgés megszűnik, a pincérek leülnek egy szomszédos asztalhoz enni, vagy a tv-t kapcsolgatják, kártyáznak. Senki se akar már tölteni a poharunkba, és mikor a számlát kérjük, csak nehezen szakadnak el a tv elől.

Az utcán való étkezésre a kínaiak sok alkalmat teremtenek magunknak. Millió apró jól/rosszul kinéző kiülős étkezde, utcai árusok, triciklisek kínálják a jellegzetesen csípős szagú változatos fogásaikat, akár a legelegánsabb pláza oldalában. Vicces a Cartier sötétzöld márványkirakatánál hurkapálcára tűzött büdös főtt tojást venni (vagy milliós gyémántórák selyempárnán éppen kinek mi tetszik).

A pálcikára húzott savanyított csirkezúzák, vagy pacaldarabok haladóknak valók, ez tény, de nagy hiba kihagyni a sima, ropogósra sütött csilis-fűszeres csirkemellet, vagy polipcsápot. A legdurvább, amit láttunk, és nem fogok nyugodni, míg ki nem próbálom: a marinált csirkeláb, ami többféle ízben kapható: csípős csilis, édes savanyú és még rá gondolni se merek, miféle további ízek.

Érdekes, hogy édességet nagyon keveset esznek, az étlapokon általában nagyon gyenge a felhozatal. Mi rendszerint az étteremből kilépve azonnal egy jégkrém árust kerestünk, annyira jól esett hűteni a csípős, fűszeres kaják után a gyomrunkat. Voltak rendes Algida fagyik is, de a kínaiak leggyakrabban egy szójabab ízesítésű, cseppet sem édes, hazai márkájú világoszöld fagyit ettek, 1 jüanért (30 Ft), én is kipróbáltam, de ehhez még azért sokat kell kínaiasodnom.