Isztambul

Isztambul szuper hely. Millió történelmi látnivaló, barátságos emberek és ki-vá-ló ételek. Pörgős, barátságos város, pont annyi egzotikummal, mely egy kicsit megfűszerezi a dolgokat, de mégis Európában érezzük magunkat.

És végig ott van a levegőben az összefonódó történelem, olyan aprónak nem mondható eltérésekkel mondjuk, mint hogy a mohácsi vész náluk például diadal, vagy a Palota falain látható térképek, melyek az Oszmán-török birodalom legnagyobb kiterjedését mutatják büszkén, nekünk azért keserves időket idéznek, éppen másfelet a „magyar nép zivataros századaiból”.

A félelmetes szultánok, akiket mi a történelemkönyvekből ismertünk, és már ott is kevertük őket, hogy Murad, Mehmet, Szelim, vagy Szulejmán, lassan arcot kapnak, megelevenednek ahogy végigjárjuk a pazar lakosztályaikat, kertjüket, fürdőiket, vagy végignézzük ékszer- és ruha gyűjteményeiket. A ruhagyűjtemény volt az, ami nekem legjobban tetszett: egy az egyben ott volt az a bugyogó, amibe a mesebeli török szultán az ordítozó kiskakast rejtette, aki hisztérikusan követelte vissza az ellopott gyémánt félkrajcárját :-) és pontosan úgy nézett ki, ahogy gyerekkoromban elképzeltem. És ott volt még millió pazar szövésű kaftán és turbán, pont mint a mesekönyvekben. Erről eszembe is jutott egy újabb alap magyar-török összefonódás: mi az amit az óvodások először tanulnak rajzolni? Pont, pont vesszőcske, készen van a fejecske, kicsi nyaka, nagy a hasa, készen van a török basa :-)… Nem tudom, hogy ez menő-e még a mai ovisok körében, de mi annak idején napi kb. 40 törökbasát rajzoltunk, ezzel is ápolva a közös magyar-török történelmi emlékeket… na meg ott volt a kedvenc diafilmünk a török Mehemedről, aki soha nem látott tehenet, és csúnya véget ért, amin még a századik alkalommal is annyira képesek voltunk nevetni, és ha hiszitek ha nem, ezek mind a Topkapi Palota kincstárában jutottak eszembe. Szóval lesz néhány poszt török kajákról, és a sültgesztenye illatú városról, ahol most jártunk először, de nem utoljára.