Az édesköménynek ánizs íze van. Pont ezért nem is szereti senki. Én se szeretem egyébként, de olyan szimpatikusan néz ki hogy elhatároztam: megpróbálom megszeretni, így egy ideje készítgetek belőle ezt-azt. Ez a saláta váratlanul finom lett, bár gondolom ebben az olvasók 80%-a erősen kételkedni fog. Fontos összetevője ugyanis a kapor, ami itthon a politikához hasonlóan erősen megosztó erővel rendelkezik. Szóval mondhatnánk, hogy édeskömény kaporral, na köszi ezt eszemben sincs. És bár most csak az én szavamra támaszkodhattok, de megéri megpróbálni, mert nagyon friss izű, ropogós, és szerintem jól feldobja azt az egy egyszerű sült húst, ami mellé példának okáért kipróbáljuk.
Hozzávalók: 1 édeskömény (egyelőre legyünk óvatos duhajok, és csak akkor készítsük többől, ha meggyőződtünk róla, hogy nem is olyan rossz, pláne, hogy 8-900 Ft kilója), egy csokor petrezselyem, 3-4 evőkanál méz, egy citrom leve, néhány szál kapor
Nagyon vékonyra felszeleteljük az édesköményt és egy percre (nem többre) forrásban lévő sós vízbe dobjuk. Gyorsan le is szűrjük. Az öntethez összekeverjük mézet, citromlevet és felöntjük kb. 2 dl hideg vizzel, és beleszórjuk az apróra vágott zöldfűszereket. Jól behűtjük és voilá.
Anyukámnál a hűtőszekrényen mindig vannak innen-onnan kitépett, kipróbálásra váró receptek. Az alábbi is az egyik receptújság lapjáról származik. Eddig nem nagyon csináltam ilyen jellegű kajákat, de ez valami miatt megtetszett Talán a színes paprikák látványa keltette fel az érdeklődésemet. Előételként, vagy vacsoraként egy frissen sült bagett társaságában kiváló. A feljegyzett mennyiség 6 töltött paprikához elegendő, ebből ketten-hárman jól lakhatunk.
A túrót kikeverjük a krémsajttal, a tojással, az apróra vágott hagymával és fokhagymával. Belekeverjük az apróra vágott petrezselymet és a félbevágott kicsumázott paprikákba töltjük. Kiolajozott tepsibe fektetjük a paprika csónakokat, és 200 fokon pirosra sütjük őket. A recept elkészítése fél óránál tuti nem vesz igénybe többet.
Alig-alig térek magamhoz a döbbenettől. Nemrég ért véget a TV2 új élő (miért volt szükség élő adásra?!) kabaréja. Húha. Nagyon régen láttam ennyire erőltetett kinlódást, Kern és Kamarás Iván alázták meg magukat és a nézőket is a színvonaltalan vicceikkel. A műközönség műtapsolt és műnevetett, bár a bohózatok nyilvánvalóan olyan gyengére sikerültek, hogy a sírás lett volna helyénvaló. Az Irigy Hónaljmirigy végtelenségig irritáló tagjai nem hiányozhattak, de erre persze számítottunk, a TV2-nél évek óta nincs szórakoztatónak képzelt műsor nélkülük. Lehangoló volt és ciki az egész, az egyetlen röhejes dolog a közel 2 óra alatt Kapócs Zsóka színészi teljesítménye volt. Szóval dermedt csendben figyeltük a produkciókat, Kamarás feszengős szerencsétlenkedését, és Kern András erőltetett Latinovits-paródiáját, amit egyébként már elsütött néhány hete a Heti Hetesben. A Bagi-Nacsa páros ütötte meg egyáltalán egy szórakoztató műsor minimális követelményszintjét, de különösebben vicces ez sem volt (a ping-pong labdás Baló Györgyön azért még mindig elnevetem magam, noha azt is láttuk már vagy százszor).
Az idő közben elkészülő fenti csirkét is a kanapén fogyasztottuk el, mert van az a lelkiállapot, amikor egyszerűen nem tudok elkapcsolni, nézni kell, nézni, pedig én érzem magam kellemetlenül.
Hozzávalók: ½ kg csirkemell, 7-8 evőkanál méz, 1 csomag durvára darált színes bors, szerecsendió, őrölt kömény, 10 dkg vaj
A csirkemellet csíkokra vágom, besózom. Megforgatom először a mézben, majd jól meghempergetem a fűszerkeverékben, és egy sütőpapírral kibélelt jénaiba teszem. Rádobom a vajat, és kb. 15 percig lefedve, majd még 10 percig e nélkül sütöm, úgy a jó, ha nagyon alaposan megpirul rajta a fűszerbevonat. Sima rizs kiváló hozzá, de mivel a kanapén a rizsköret nehézkes, mi csak barnakenyeret ettünk hozzá, és csípős joghurtba mártogattuk.
Következő alkalommal a műsor házigazdái a két féktelen nevettető, Gesztesi Károly és Hujber Ferenc lesznek. Azok feltétlen nézzék meg, akik szeretnek sírva vigadni.
Újabb creme brulée a fedélzeten! Amióta megvan a karamellizáló pisztolyom, egyszerűen minden hétvégén kell csináljak egy adagot. Ezúttal a sima változatot készítettem. Bár maga a vaníliakrém nem nagy ördöngőség, de az, hogy mennyi cukrot szórjunk a tetejére, mennyivel a karamellizálás előtt, és hogy milyen technikával karamellizáljuk, már egy kicsit nehezebb feladat. Na jó, nem annyira, mint megállni, hogy rögtön utána be ne törjük az összes tetejét...
Bár a pisztoly használatának egyéb alkalmazási területeit is megtudtam már, eddig csak a cukor karamellizáló funkciót használtam ki. Ezen tapasztalatok alapján megfigyeléseim a szakácsfáklya használatáról:
minimum 1 éjszakás hűlés után, szigorúan tálalás előtt karamellizáljunk
minden tálkát közvetlen azelőtt szórjunk meg cukorral, hogy beizzítanánk a pisztolyt
annyi cukrot szórjunk a krém tetejére, hogy ne szívja fel a vaníliakrém az egészet
körkörös mozdulattal karamellizáljuk a creme brulée tetejére a cukrot
Be kell valljam, hogy lehet, hogy az eredeti, turbózatlan verzió az, ami eddig a leginkább magával ragadott. Vannak olyan dolgok, amik úgy jók, ahogy vannak, kár mindenféle plusz csavarral próbálkozni.
Hozzávalók: 6 deci tejszín, 4 tojássárgája, 4 ek cukor, vanília komplett, cukor a tetejére
Összemelegítjük a tejszínt a tojássárgákkal és a cukorral, meg a vaníliakomplettel. Nem kell felforralni, mert akkor kicsapódik a tojás. Kis hőálló tálkákba töltjük a krémet, majd egy vízzel félig teli nagy tepsibe állítjuk őket. A víz a tálkák 2/3-áig kell érjen. 170 fokos sütőbe rakjuk, és a tálkák méretétől függően 30-45 perc alatt készre sütjük őket. Akkor jó, ha a teteje már szilárd, de ha megrázzuk, még rezeg. Ha langyosra hűlt, hűtőbe rakjuk őket, és ha sikerült megóvni az éjszakai tolvajoktól, a másnapi ebéd előtt a fent leírt módon rájuk karamellizljuk a cukrot. Nehéz ennél édesebb kényezetést elképzelni....
A négysajtos pizzát, gnocchit nem szeretem. A 4 egyszerűen túl sok, túl tömény. Nyáron Toszkánában ettünk igazi házi recept alapján készülőt, és a legjobb benne az volt, hogy kiderült: összesen három féle sajt van csak benne, ami bőven elég, sőt így lesz maga a tökély. Az íze pontosan olyan, mintha egy olasz nagyi vidéki konyhájában készülne, és ha a tetején jól megpirítják a sajtot akkor nem csak ízre, kinézetre is kifejezetten rusztikus. Mostanában egyébként ez az egyik kedvenc deklarált jelszavam a konyhában, a molekulánként méricskélt és alapanyagokból és mértani gonddal elhelyezett, nehezen beszerezhető, drága és nyakatekert összetevőkből réges-rég kiszerettem már. Ha valaki hasonlóan érez, dobjon össze egy háromsajtos canellonit, akár egy sima hétköznapi vacsira, akár egy könnyű szombati ebédre.
Akinek a canelloni és rikotta káromkodásnak hangzanak, az könyörgöm vegyen annyi fáradságot, hogy beírja a google képkeresőjébe és rájön, hogy a két varázsszó nem más mint túró és tészta, ami valljuk be annyira nem rémisztő :-)
A rikottát, 2 dl tejszínt és a kétféle reszelt sajtot összekeverjük egy nagy tálban nagyon jól megsózzuk, borsozzuk és a keverékkel megtöltjük a hengereket. Jól sózzuk és borsozzuk, meg tényleg, mert a rikotta hihetetlenül sótlan tud lenni. A sima mozzarellából egy marékkal félreteszünk. NEM, a gurigákat nem kell előtte megfőzni. Egymás mellé pakoljuk a megtöltött észtákat és az egészet meglocsoljuk a maradék tejszínnel. Szorosan lefedjük alufóliával és 30 percre a sütőbe tesszük. Az idő elteltével a fóliát leszedjük, megszórjuk a félretett resztelt sajttal, és a feldarabolt koktélparadicsommal. 10-15 percre visszatoljuk a sütőbe, míg a sajt jól rá nem sül.
Ez a leves nálunk abszolút az alapreceptek között van, anyukám sokszor csinálja, kiváltképp, ha vendégek jönnek. Eddig mindenkinek ízlett, még annak is, aki egyébként úúútálja a paradicsom levest. ...és csak egy pillanat összedobni. Hogy mitől marokkói? Jó kérdés. De egy, a 80-as évek elején megjelent nemzetközi recepteket felvonultató szakácskönyvben szerepel az eredeti recept, és ott így nevezték :-) Érdemes kipróbálni!
Hozzávalók: 5 deka vaj, 2 ek liszt, 1 nagy sűrített paradicsom konzerv, 1,5 liter csirkealaplé, 1 deci tejszín, 1 deci tejföl, 1 tojássárgája, só, bors
Kis vajon megfuttatjuk a lisztet majd hozzákeverjük a paradicsomkonzervet. Felöntjük 1,5 liter csirkealaplével és felforraljuk. Sózzuk, borsozzuk. Összekeverjük a tejszínt és a tejfölt a tojássárgával, és a levesbe keverjük. Ízlés szerint lehet rá kaprot vágni vagy reszelt sajttal megszórni. Nagyon finom!
A körte és a camambert úgy vannak egymással, mint mondjuk a gin a tonikkal, vagy a bundáskenyér a kakaóval. Külön külön is finomak, naná, de mikor összekerülnek, akkor tárják fel igazi valójukat, és fogalmazódik át a szerepük a másik által oly módon, hogy eredeti jelentésük átlényegülésével egymás komplementereiként funkcionálva, nyitnak meg új és komplex értelmezés-horizontokat, melyek extra jelentéstartalom hozzáadásával helyezik őket az egyszerű összetevők szintjéről egy magasztosabb pozícióba, és válnak ezáltal szinte kizárólag az egymás számára nyújtott kontextusban értelmezhetővé.
Mielőtt egy pillanat alatt elkattintanátok, totál vagy idiótának hisztek, jelzem, hogy remélem a fenti mondatot Sz-nek küldöm, aki éppen most MBA-zik, de ehelyett egy gasztro-egyetemre szeretne járni, mert azt hiszi, hogy ott egyértelmű és világos recepteket és ételleírásokat kellene csak olvasgatnia. :-)
Nem rajongok egyébként a gyümölcsös húsokért, de van néhány olyan eset, ahol a gyümölcs teljesen átlényegül és jelen esetben a szóbanforgó körte nem körteként, hanem szinte fűszerként szerepel. Megjegyzendő még, hogy a fogás szigorúan vajjal készíthető el, ez ugyanis olyan krémes és illatos aromákat hoz elő, melyek nélkül nem is ugyanarról az ételről beszélünk.
Hozzávalók: (4 főre) 1 kg csirkemell, 3 körte, 20 dkg bármilyen camambert, 10 dkg vaj fehérbors, egy szál friss rozmaring
A vékony szeletekre vágott besózott csirkemelleket egy kivajazott jénaiba teszem, óvatosan megszórom fehérborssal (vigyázat! sokkal intenzívebb íze van mint a feketének) ráöntök fél deci vizet, rápakolom a vékony szeletekre vágott körtét, lefedem kb. 30 percre, ennek elteltével leveszem a fóliát, rászeletelem a sajtot, rámorzsolom a friss rozmaringot, és visszatolom a sütőbe további 10 percre.
A Madonna koncert alkalmából megszállták a magyarok Bécset. Mi is ott voltunk. Lehet, hogy túl nagyok voltak ez elvárásaim, de a koncert különböző hangosítási nehézségek miatt felejthető volt. Délután viszont betértünk egy étterembe, ami már jobban bevéste magát az emlékezetembe… A hely neve: Procacci.
Látványban nem hasonlít az általunk megszokott ütött-kopott rusztikus trattoriához. Egy sokkal kifinomultabb, letisztultabb kép fogad minket. Proseccot iszunk, és a csajokkal együtt rendelünk mindenféle előételt. Pirított baconos szarvasgombás ruccola salátát, lazacos édeskömény levest, és egy vegyes előétel tálat. A tálon volt egy különlegesen finom dolog, amit kiemelnék, a szarvasgombás krumplipüré. De természetesen a sonka, meg a grillezett padlizsán is remek volt.
Első-második fogásnak mindenki másfaját rendelt, hogy tudjunk csereberélni. Paradicsomos scampis raviolit, Grillezett calamarit spenóttal, én pedig egy fehérboros parmezános risottót. Mindegyik étel nagyon finom volt, és bár az adagok nem voltak nagyok, mégis jól laktunk velük. Ha választani kellene közülük, akkor azt hiszem a raviolit választanám…vagy a risottot?
Ezen a ponton már azt hittük, hogy nem fér belénk semmi, hacsak nem egy újabb pohár prosecco…Aztán mégis elcsábultunk. Két desszertet is választottunk. Egy citrom tortát sós karamellel és az örök kedvencet csoki szufflét vaníliafagylalttal. Egyikben sem volt kivetnivaló. A szufflé forró, belül folyós, a vaníliafagyi hideg, pont olyan amilyennek lennie kell. A citromtorta egészen lenyűgözött, talán azért mert az elején kicsit idegenkedtem tőle, de mikor megkóstoltam szertefoszlott minden gyanakvásom és már az első falat levett a lábamról.
A kiszolgálásban nem volt hiba, mindig ott voltak ha szükségünk volt rájuk, de nem tapadtak ránk. Az étterem másik felében bár működik. Ha Bécsbe mentek feltétlen üljetek be, ha másra nem is, legalább egy pohár proseccora.
Nem kapcsolódik a témához, de gyakran olvasom más blogokon, hogy a látogatók milyen irreális kereső-kifejezésekkel jutnak el az egyes oldalakra. Most nem tenném itt közzé a saját statisztikánkat, csak szólok, hogy az utóbbi időben drasztikusan emelkedett azoknak a száma, akik a „Mennyei Atyaúristen” szó beírásával találtak ránk. Na okéj :-)
A képen pedig megint egy fogás, amit hívhatunk tapas-nak is, de készíthetjük köretnek, vagy meleg előételként is. Egyre jobban szeretem azokat a dolgokat, amiket percek alatt el lehet készíteni, és egyre gyakrabban készítek olyan vacsorákat, ahol nem a megszokott fogások következnek egymás után, hanem egyszerre 6-8 féle apróbb dolog kerül terítékre, aztán lehet eszegetni, beszélgetni, meg borozgatni. Ezeket háziasszonyként is jobban lehet élvezni, mintha máriáshuncut módjára kellene ugrálni, leszedni az asztalt, ezt behozni, azt tálalni, szóval ez a kényelmes vendéglátók megoldása, ajánlom mindenkinek. Ilyen vacsi egyik fogása nyugodtan lehet ez a gomba kaja, a lent vázolt recept igazából csak ötletadás.
Hozzávalók: 50 dkg kicsi gomba, fél mozzarella gömb, 5 teáskanál szezámmag, nagy csokor petrezselyem, 5 gerezd fokhagyma,
A gombákat alapos megtisztítás után a tűzforró olívaolajra dobom. Azért kell, hogy tűzforró legyen, mert így a gomba sül, és nem párolódik, ami nagy különbség, rádobom az apróra vágott fokhagymát és rázogatva tovább pirítom, sót és borsot teszek rá, majd jöhet a szezámmag, az a jó, ha sistereg és pattog. Jó néhány percig együtt sütöm, a végén rádobom, az apróra vágott petrezselyem zöldet. Bagett, fehér bor.
A csőben sült dolgoktól mindig is ódzkodtam (hogy írják ezt a szót???) egy kicsit, mivel elég vizuális típus vagyok és kb egy vízvezetékben úszó karfiol jut eszembe a kifejezés hallatán. Remélem most már a nem annyira vizuális beállítottságú olvasóknak is elment a kedve a recept kipróbálásától... ;o)
Komolyra fordítva a szót, most először próbáltam ilyen csőben sült dolgot készíteni. Nem egy nagy ördöngőség. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az előfőzött zöldséget egy kis sajttal felturbózott besamelmártásban sütjük ki. Mivel a besamelmártás nem arról híres, hogy markáns íze mindent elnyom, annál finomabb lesz a csőben sült zöldség, minél határozottabb ízű zöldség kerül a tepsi aljára. Na a szárzeller pont ilyen. Nem olyan rég fedeztem fel, de salátába épp olyan jó, mint mártogatós krémekhez. És most itt a következő felhasználási terület: csőben sütve. Meglepően finom. És gyors. Igazi hétköznap esti vacsora.
Hozzávalók: 2 csomag szárzeller, 10 deka vaj, 2 ek liszt, 5 deci tej, 15 deka reszelt sajt, só, bors, esetleg szerecsendió
A zellercsomót szétszedjük, megtisztítjuk. Zöldséglevesben kb 5 perc alatt kifőzzük. Elég ha csak roppanósra főzzük. Miközben fő a zeller, csináljuk meg a besamelmártást. A vajjal és a liszttel készítsünk világos rántást. Öntsük föl a tejjel, és sűrítsük be. Ízesítsük sóval, borssal, szerecsendióval, majd a reszelt sajt felét szórjuk bele. Egy kivajazott jénaiba fektessük szépen egymás mellé a zellerszárakat, majd öntsük rájuk a mártást. A maradék reszelt sajttal fedjük be. 200 fokos sütőben 20 perc alatt szép világosbarnára sül. Friss bagettel Mennyei...
Mondhatnánk rá, hogy krumplileves kolbásszal, de úgy a környezetemben élők 99%-a soha meg nem kóstolná, így viszont kb. a huszadik kiló krumpli kerül az asztalra ebben a formában (esetleg mondhatjuk-e, hogy a környezetemben élők sznobok? :) A krumplit mindenki hajlamos unalmasnak gondolni, pedig egy-két fűszerrel olyan változatos dolgokat lehet belőle csinálni, hogy csak na. Itt van például a nagyi krumplilevese (ami szigorúan tejföllel és soha nem tejszínnel készül), ami egy kicsit eltérő fűszerezéssel és kiegészítéssel egészen pofás lesz, hovatovább fúziós látszatot kelt. A krémlevesek nagy reneszánszának idején pedig egy lehetséges alapanyagot sem szabad kihagyni a számításból. Chorizo-t nem nehéz beszerezni manapság, a kisebb delikáteszek mellet például az Interspárban is folyamatosan lehet kapni.
Hozzávalók: fél póréhagyma, ½ kg krumpli, 2 pohár piros tejföl, 20-25 dkg fehérrépa, 10 dkg chorizo, 1 csilipaprika, őrölt kömény, szerecsendió, babérlevél
Minimális vajon melegíteni kezdjük a karikára vágott póréhagymát, rádobáljuk a felkockázott fehérrépát, és addig pirítjuk, amíg barnulni nem kezd, beletesszük a felkockázott krumplit, felöntjük vízzel, jön a babérlevél, só, és belemorzsoljuk a chili magjait. Mikor a krumpli élei eltűntek, azaz készre főtt, lebotmixerezzük, ezután szépen hozzákeverjük a tejfölt. Mindig pirosat használjunk, mert ettől lesz homogén és krémes textúrájú. Egy serpenyőben olajat melegítünk, beleszórunk egy teáskanál őrölt köményt, egy kis szerecsendiót, jól kiolvasztjuk az ízüket, majd beleszórjuk a feldarabolt chorizót, alaposan megsütjük, majd ezzel a köményes szafttal együtt tesszük a forró leves tetejére.
Update: Igen Apu, leturmixolni babérlevél nélkül kell. :-)
Imádom a távol-keleti konyhát. A thai green curry-t például néha annyira meg tudom kívánni, hogy nekiállok én is megcsinálni, de még mielőtt elkezdem, már tudom, hogy reménytelen. Ha csak fele olyan ízű lenne, mint amit Bangkokban az utcán bárhol kettő perc alatt összedobnak, már megérné, de sajnos soha nem olyan. Durvább, hogy a rangoon-i, indiai-burmai Asoka étteremmel például álmodni is szoktam (nem vicc :-)), és ipari adagokban szállítjuk haza a kimcsit a Fő utcai koreai étteremből. Plusz szerintem én voltam az egyetlen nem kínai, aki Wangnál a hideg, savanyú zúzás egytálételből is rendelt már :-), és még sorolhatnám.
A japán konyha viszont nem mindig jön be. Amit kóstolok az általában finom, szeretem a sushit, és imádom azt is, hogy mindig hangsúly van a kiváló minőségű alapanyagokon, de gyakran belefutok egy-egy olyan fogásba, ami számomra a „kategorikusan rossz” csoportba sorolható. Így volt ez a legújabb Wasabi étterem nyitásakor a Culinaris által szervezett vacsorán is, ahol egy előre összeállított ötfogásos vacsorán kóstolhattunk végig Chikara Ohshima erre az estére alkotott fúziós menüjét.
Tigrisrák saláta avokádóval – erős kezdés, kiváló rák, érett avokádó, borzasztó jó fűszerezés, az eredmény csodálatos ízharmónia.
Rizstészta leves marhahússal, agedashi tofuval, tempura zöldségekkel – nagyon gazdag húsleves, a fűszerezés megint csak kiváló, a hús omlós, vékony, szuper. A tempura zöldségeket levesbe tenni én kifejezetten nem tartottam jó ötletnek, mert a ropogós bundájuk másodpercek alatt átázott és mosogatórongyként szerencsétlenkedtek a tányérban.
Lángon pirított lazac teppanyaki rizsen ruccolával, Masago kaviárral – minden kétséget kizáróan a vacsora fénypontja, ilyen finom rizst még életemben nem ettem, a lazac krémesen lágy, szinte elolvad a szájban, a masago kaviár pedig friss, pukkanós, és nagyon jó ízű.
Pácolt bébi csirkejapán curry mártással és edamame babbal – Jó néhány távol-keleti úttal a hátam mögött, még mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy Ázsiában előszeretettel bundáznak be nem csak filé, hanem mindenféle feldarabolt bőrös és csontos csirkedarabokat. A csirkecombbal semmi bajom, ha a bőrének van lehetősége ropogósra megpirulni, de ha bebundázzuk, akkor ez kizárt, így viszont én nem szoktam szeretni. Az edamame bab lemaradt valamilyen okból, de ezért a szakács a vacsora végén elnézést kért. A japán curry mártásnak viszont még utána járok, mert az eszméletlen finom volt.
Márványozott zöldteás sajttorta – Na erről beszéltem az előbb. Az első falat után tudtam, hogy ehhez még sokat kell japánosodnom. Savanyú volt, fura állagú, leginkább krémsajtra emlékeztetett, és a rápakolt zöldtea por keserű, és nekem borzasztóan oda nem illő. Szóval a desszert megmaradt.
Az étterem szép, de elkerülhetetlenül betüremkedik a pláza-atmoszféra, ami szerintem gáz, a kiszolgálás viszont figyelmes. Összességében jót és izgalmasat ettünk, bár szerintem egy kicsit túlárazott volt a fenti vacsora 8000 Ft-ért, de az is igaz, hogy arról nem ők tehetnek, ha én nem szeretem a főtt csirkebőrt, vagy a keserű port a desszerten.
Régi vágyam valósult meg, amikor kaptam egy - hivatalos nevén nevezve - szakácsfáklyát. Ez tulajdonképpen egy pisztolyszerű szerszám, gázzal működik, és folyamatosan lángot szór, ha úgy akarjuk. Az is rá volt írva, hogy többfunkciós... a többi funkciót még nem sikerült felfedeznem... Az ajándékozás körülményei már nem voltak annyira kedvemre valók, inkább fegyverként használtam volna a lángszórót, de a keserű gondolatokat elűzte a creme brulée selymesen lágy, ugyanakkor roppanósan édes gondolata.
Mivel az áfonya őrületem még mindig tart, és a piacon is lehet még itt ott áfonyás kosárkákat látni, először nem is a hagyományos recepttel próbálkoztam, hanem rögtön egy gyümölccsel dúsított változattal. Szépnek nem szép, de annál finomabb.Voltak már korábban próbálkozásaim, a behűtött creme caramelt a grillsütőbe toltam, úgy próbáltam meg a cukrot rákaramellizálni, nem tagadom, a végeredmény katasztrofális lett. A krém összeesett, a cukor meg sem mozdult. Úgyhogy sajnos a creme brulée elkészítéséhez elengedhetetlen egy ilyen célszerszám. Ha ez megvan, a többi már igazán nem nagy dolog!
Jut eszembe, van valakinek ötlete, hogy azon kívül, hogy önvédelmi fegyverként a táskánkban tartjuk, mire lehetne még használni a fent említett eszközt?
Hozzávalók: 5 dl tejszín, 4 tojás sárgája, 3 ek porcukor, vanília komplett, 15 deka áfonya, cukor a tetejére
A tejszínt a porcukorral, a vaníliával és a tojások sárgájával feltesszük főni, de nem forraljuk fel. Az áfonyát néhány evőkanál vízzel addig főzzük, amíg a víz bordó nem lesz. Az áfonyát elosztjuk a kis tálkák alján, a vaníliakrémet ráöntjük, majd a tálkákat egy vízzel teli tepsibe állítjuk úgy, hogy a víz a tálkák 2/3-ig érjen. 200 fokos sütőbe toljuk, és 30-45 perc alatt megsütjük. Egy éjszakára a hűtőben pihentetjük. Tálalás előtt megszórjuk a tálkák tetejét cukorral, és szakácsfáklyával ;o) rájuk karamellizáljuk a cukrot.
Nálunk nagyon gyakran van romantikus vacsora, leginkább spontán alakul, de előfordul olyan is, mikor órákat a konyhában töltve készülök mondjuk egy évfordulóra, bár egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen gondosan összeállított drága és különleges menüsor romantikusabbá varázsolja a vacsorát, mintha csak a sarki boltba szaladnék le egy kis sonka, bagett, vörösbor erejéig. Sőt, biztos, hogy nem. Ugyanis szinte tökmindegy, hogy mit eszünk a lényeg hangulat, a körítés, az atmoszféra, gyakran nyitunk ki egy üveg bort hét közben is, és van, hogy csak egy kis sonkát, olivabogyót, krémsajtot vagy akármit eszünk hozzá, és a romantika így is működik, mert együtt vagyunk, és beszélgetünk közben.
Szóval nekem sok alkalmam lett volna a kiírás óta romantikus vacsit dokumentálni, de amit végül mégis megörökítettem, az számunkra is különösen különleges volt, mivel a férjem vásárolta meg a hozzávalókat, és ő készítette is el, míg én megterítettem és meggyújtottam kábé 50 gyertyát.
G. szerint ugyanis a filmekben tipikusan szereplő romantikus vacsora képlete: Egy kiadós veszekedés után bagettel, borral, és spagetti hozzávalóival megtömött papírzacskóval a hóna alatt csönget a jóképű főszereplő a szintén lélegzetelállítóan csinos főhősnő ajtaján, aki nem számit rá/nem örül neki/duzzog még az előző veszekedés miatt, de a férfit ez nem izgatja, feltalálva magát a konyhában, könnyedén összedobja az olasz spagettit, miközben mindketten bort kortyolnak, kacagnak és persze kibékülnek. Na, egyik este nálunk pont ez történt, mikor egy veszekedés után megláttam a férjemet az ajtóban a papírzacskójával, annyira nevettem, hogy túl sok engesztelésre már nem is volt szükség :-) (főleg, hogy később megtudtam, hogy majdnem dugába dőlt az egész engesztelési hadművelet, mivel nem volt sehol papírzacskó – ami nélkül nem romantika a romantika, ugye :) - így a férjem, tizenöt percet győzködte a Culinárisban az egyik eladó hölgyet, hogy kutassa fel a raktárt valamilyen elfekvő példányért :-) - szerencsére sikerrel járt…) A zacskóban pedig volt egy szál virág is.
Az igazi spagetti szósz receptje volt már itt a blogon.
Hívhatjuk tapas-nak is, és ha így hívjuk, akkor felszámolhatunk egy paprikáért akár 800 forintot is, mint ahogy a Pata Negrában teszik. Nem bánom, tényleg nem, de legalább valami flikk-flakkot tehetnének rá, vagy mondjuk fognák rá hogy kis andalúz házi gazdaságban termesztik, vagymit tudom én, de így azért mindig átfut az agyamon, hogy ezt akkor így most hogy.
Csináltam múltkor egy vendégség alkalmával a néhány előétel egyikeként, az egyik barátunk másnap így jellemezte: Jó volt, csak nekem egy kicsit túlságosan paprika íze volt.” No, ezzel nem is igen lehetett vitatkozni, úgyhogy erre mindenképpen számítson, aki kipróbálja. Mindenképpen friss fehér kenyeret, vagy bagettet együnk hozzá, és a sütéshez előkerülhetnek az aranyárban mért olivaolajak is.
Vegyünk hozzá valami extra klassz fehér bort, mondjuk Sike Tamás barrique chardonnay-át, és kész is.
Hozzávalók: fejenként 2-3 kápia paprika, nagyon jó minőségű olivaolaj, 15 dkg cheddar sajt, só.
A megmosott, megtörölt paprikákat serpenyőben felhevített olajon addig süssük időnként megforgatva őket, míg a külsejük nem kezd kicsit feketedni. Nem égetni kell, hanem türelmesen forgatva, közepes hőmérsékleten alaposan átsütni. Megszórjuk a cheddar sajttal, és friss fehér kenyérrel fogyasztjuk.
