A dizájn pazar, és a hatvanas évek Olaszországára emlékezteti azt, aki élt már akkor (vagy ért az enteriőrökhöz). Nekem egyszerűen csak nagyon tetszett, elegánsnak, és nagystílűnek ugyanakkor kényelmesnek találtam, eltekintve attól az apró ténytől, hogy az előtérben teljesen üres tálalószekrény és pult tátong, ami így a nyitás után kb. 4 hónappal, ami azt illeti, kínos.
De belül minden nagyon ízléses, a bőrborítás a falon jól harmonizál az arany díszítőelemekkel és agancsból font lámpákkal (merész, az igaz, de jó), és a nagy fonott kaspókból kiálló sansaviériákkal (úgy is mondják anyósnyelv – de nekem nincs rá okom, hogy így hívjam :o) ).
Leülünk, jön a főúr, megdicséri a borválasztásunkat, kapunk ropogós pizzatésztát isteni olivaolajat balzsamecettel, komfortosan érezzük magunkat. Meghallgatjuk a napi ajánlatot (bufala mozzarella salátába csomagolva valamiféle fűszeres karajcsíkokkal), de nem ezt választjuk, hanem egy pisztáciás libamájterrine-t házi kaláccsal és egy polipcarpacciot. Sajnos itt azonnal pontlevonás következett, ugyanis a polip éppen elfogyott. Én meg arra gondoltam, hogy egy ilyen étteremben ne fogyjon már el, vagy ha neaggyisten mégis, akkor írják ki, mondják be a hangosbemondóba, vagy az étlap odaadásakor súgja oda a pincér, vagy tudom is én, de ne várják meg, amíg:
1 –átböngészem az étlapot 2 - megakad rajta a szemem 3 – eljátszom a gondolattal
4 – összehasonlítom más opciókkal 5 – kiválasztom 6 – izgalommal várni kezdem.
Maradunk tehát a libamájnál, ami viszont annyira ízletes, krémesen lágy, és olyan jól illeszkedik a házi kis kalácshoz (amit természetesen frissen sütnek), hogy a fentieket feledve koncentrálunk az ízekre, amikor az asztalunkhoz lép a külön bejáratú szomelié, és bátorkodik. Én természetemtől fogva is próbálok ellenállni és makacsul ragaszkodni az édes bor ellenszemvemhez, de olyan lelkesen és szimpatikusan mesél arról a tokaji cuvée-ről ami a földhátán legjobban illik a pástétomhoz, hogy bevállaljuk. Nem bántuk meg, de az előételből inkább már desszert lett. Főételként a legegyszerűbb dolgokat választjuk. Egy pizzát nápolyi szalámival és koktélparadicsommal,és egy tagliatellét húsos raguval. Mindkettő hibátlan. Nincs mit mondani többet: a pizza vékony és roppanós, a szalámi ízes, sült fokhagyma a tetején, tökéletes, a tagliatelle úgyszintén. Desszertre nem futja a kapacitásból, pedig lett volna mit választani.
A számla 13 000 Ft két főre, és ebben egy üveg Takler bor is van. Elégedettek vagyunk, jó a hely nagyon, és tulajdonképpen innen már mindegy, hogy maga a szakácsnő Michelin csillagos vagy az étterem, ahol eddig dolgozott - vita megy erről különböző fórumokon - de minek?! Budapestre ráfért még egy, és fér még rá vagy 20-30 hasonlóan jó étterem. Hibátlant ettünk kellemes környezetben, figyelmes kiszolgálással. Egyetlen apró javaslatunk lenne. A pincéreknek műszak előtt tegyenek kötelezővé egy feles grappát: nyugi, működik a hely, a görcsös igykezet fele is bőven elég lenne.
Donatella's Kitchen: VI. ker., Király u. 30-32. Tel.: 878-0516
3 megjegyzés:
:-))) Nagyon egy rugóra jár az agyunk! A Wang után Tata, most meg ez: épp a hétvégén készülünk ide.:) Ezek szerint érdemes...
igen, én elégedett voltam, remélem nektek is tetszeni fog. a kaja színvonára nem lehet panasz, az meg, hoyg tetszik-e az agancs lámpa vagy nem, annyira egyéni ízlés függvénye :-)
hosszúlépést adnak, ha kérek? :]
Megjegyzés küldése